szürreának

esténként

mikor feljött a hold

csontunkba költözött

 a legmagasabb fa

a fölfelé hulló könny

az összeomló kártyavár

hegedűk zengtek a város fölött

összeakasztott kisujjal szöktünk ki a befőttes üvegből

s szaladtunk végig a piros-fehér kockás asztalterítőn

egyik saroktól a másikig

egy-egy gyors pillantást

mertünk magunknak megengedni

sebtiben lestünk oda a másikra

mindezt a legnagyobb csöndben

 ...

de kitagadott az erdő

csak szilánkok maradtak

sziszüphosz vigyorából