esténként
mikor feljött a hold
csontunkba költözött
a legmagasabb fa
a fölfelé hulló könny
az összeomló kártyavár
hegedűk zengtek a város fölött
összeakasztott kisujjal szöktünk ki a befőttes üvegből
s szaladtunk végig a piros-fehér kockás asztalterítőn
egyik saroktól a másikig
egy-egy gyors pillantást
mertünk magunknak megengedni
sebtiben lestünk oda a másikra
mindezt a legnagyobb csöndben
...
de kitagadott az erdő
csak szilánkok maradtak
sziszüphosz vigyorából
Utolsó kommentek